A kolozsvári Báthory Elméleti Líceumban dolgozó Hadi Nóra Melinda szerint a pszichológia általános társadalmi elfogadása pozitív irányba mozdult el az elmúlt időben. Úgy érzi, ma már sokkal inkább önként és nagyobb bizalommal fordulnak hozzá segítségért a diákok, mint pályája elején.
– Mikor fogalmazódott meg önben az elhatározódás, hogy pszichológiával szeretne foglalkozni?
– Már a líceumi években eldöntöttem, hogy ezt a szakmát fogom választani. Nagyenyeden jártam iskolába, a Bethlen Gábor Kollégiumba. Szerettem volna emberekkel és gyerekekkel foglalkozni, ezért választottam a tanítóképző szakot. Később következett az egyetem, az alapképzésen körvonalazódott számomra néhány szakterület. Én alapvetően nem iskolai pszichológiát végeztem, hanem klinikai pszichológiát és pszichoterápiát, mert érdekelt a felnőttekkel való foglalkozás lehetősége is.
A gyerekeknek szükségük van a mély beszélgetésekre | Fotók: Pexels
– Melyik volt az a pont, amikor elbillent a mérleg az iskolai szakág felé?
– Nem féltétlenül billent el a mai napig sem teljesen, hiszen nekem van egy magánrendelőm is, úgyhogy azt a területet is gyakorlom. Kezdetben elsősorban az elhelyezkedési lehetőség miatt döntöttem az iskola mellett, pályakezdőként anyagilag is nehéz lett volna magánúton elindulni. Kellett valami, ami megteremti számomra az alapot és a biztonságot, hogy utána kiépíthessem a karrierem többi részét. Már a líceumban tanítottam kisiskolásokat a gyakorlati rész miatt, mindig is szerettem a gyerekekkel foglalkozni.
– A gyakorlati tapasztalat ellenére voltak olyan dolgok az első, teljesen a szakmában töltött évében, amelyek a diákok részéről meglepték vagy nem lehetett rájuk előre készülni?
– Az első évem kemény volt abból a szempontból, hogy kiderült: az elmélethez képest a gyakorlat teljesen másképp működik. Akkor még az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban kezdtem tanítani, össze kellett rakni a tananyagot úgy, hogy az a gyerekek szemében is megállja a helyét. Rendszeresen készültem a tanórákra és a külön foglalkozásokra is. Mai napig is kihívást jelent számomra a diákok különbözősége. Hiába hasonlíthatjuk össze őket például a szorongás vagy egyéb közös problémák alapján, mindenki másképp működik, nekem pedig meg kell találnom a módszert, amely által eljuthatok egy adott személyhez.
– Gondolom, a korosztályok terén is voltak jelentős különbségek abból a szempontból, hogy melyikhez hogyan kell viszonyulni. Hosszú idő kellett ennek a kitapasztalásához?
– Erre is külön rá kellett érezni, először arra a tudásra alapoztam, ami már megvolt a korábbi elméleti és gyakorlati tapasztalatoknak köszönhetően. Később folyamatosan alakítottam ezen és beépítettem a diákok visszajelzéseit is.
Sokan nehezen nyílnak meg | Fotó: Adobe Stock
– Osztályonként általában vannak olyan gyerekek, akik előítéleteik miatt negatívan viszonyulnak a pszichológiához. Ezeket a helyzeteket hogyan tudja kezelni?
– Nekem az elfogadás az, ami segít. El tudom fogadni azt, ha valaki szkeptikus vagy nem ért egyet bizonyos dolgokkal. Kihívásnak tekintem, ha a diákok nemcsak csendesen ülnek, hanem kérdeznek és vitába szállnak velem. Ezekből mindig érdekes beszélgetés kerekedik. Az elmúlt másfél évben azt tapasztaltam, hogy sokkal nyitottabbak lettek, mint korábban voltak. Régebb nem voltak ennyire gyakoriak azok az esetek, amikor saját akaratukból kerestek meg a diákok. A kisebbeket küldte a tanító néni, ha úgy látta, jól jönne a segítség, a nagyobbak viszont maguktól ritkán fordultak hozzám.
– Van valami egyértelmű oka ennek a változásnak?
– Szerintem már jobban el van terjedve ez az irányzat a köztudatban, mint a pályám elején volt. A társadalomban is normalizálódik már, a diákok szülei is nyitottabbak erre. Kevésbé léteznek a régi tévhitek a pszichológiával kapcsolatban, ebből a szempontból mindenképpen változott a helyzet.
A digitális eszközökön keresztül sokkal könnyebb megfogni a gyerekeket. Több csatornán kell őket stimulálni, egy jó tanóra ma már nem úgy néz ki, hogy a füzetbe elméletet diktálunk és magyarázunk. Szerepjátékot és egyéb interaktív módszereket is szoktam alkalmazni. Ha a gyerekek látják, hogyan lehet alkalmazni a gyakorlatban, amit tanulnak, akkor az érdeklődésüket is fent lehet tartani. Egyet is értek ezzel, mert az a cél, hogy képességeket fejlesszünk ki, amelyeket fel tudnak használni.
– Ha már szó esett az elmúlt évek változásairól, itt volt nekünk nemrég a koronavírus-járvány, amely miatt a gyerekeknek sokáig otthon kellett ülniük, ebben az időben mi pótolta az iskolapszichológia hagyományos formáját?
– Ebből az időszakból teljesen kiestem, mert gyereknevelési szabadságon voltam. Az engem helyettesítő kolléga viszont különböző online platformokon tartott foglalkozásokat, tanórákat, egyéni fejlesztéseket is.
– Megváltoztatta-e ez az időszak a gyerekek felfogását a személyes kapcsolatok fontosságáról?
– Is-is. Vannak olyanok, akik azóta jobban értékelik ezeket, de olyanok is, aki nem. Szerintem ez is személyiségfüggő. Egyesek el tudtak kényelmesedni ebben az állapotban, személyes kapcsolatok nélkül. A Covid-időszakot megélt generációknál látható, hogy nem feltétlenül forrtak össze úgy az osztályközösségek, különösen akkor, ha az első közös évüket online kezdték a gyerekek.
– Rátérve a konkrét problémákra, melyek a leggyakoribb témák, amelyek kapcsán fel szokták keresni a diákok?
– Sokan érzik úgy, az iskola számukra stressz, nem tudják miatta beosztani az idejüket. Más szempontból a kapcsolatok kialakításának terén szoktak nehézségeik lenni, beszélhetünk itt a baráti viszonyokról, párkapcsolatokról vagy akar a tanáraikkal kialakított kapcsolatról is. A líceumba járó diákok gyakran jönnek önismereti és életpálya-választási problémákkal. A kisebbeknél általában az érzelmi szabályozás vagy az impulzuskontroll okoz gondot.
A gyerekek gyakran úgy érzik, túl nagy a stressz.
– Említette a tanórák mellett a külön osztályszintű foglalkozásokat is. Ezeken általában milyen témákat érintenek?
– Általában vannak olyan, a tanfelügyelőség által előírt programok, amelyeket meg kell valósítanunk az iskolában, a többit pedig problémától és nehézségtől függően kéri az osztályfőnök. Emellett működnek különféle prevenciós programok, stresszmenedzsment vagy az egymás elfogadását megkönnyítő tevékenység, amely a bulliyng, azaz a bántalmazás számos formája megelőzéséért történik.
– Mennyire lehet azt reálisan felmérni, hogy milyen szinten van jelen az iskolákban ez a jelenség?
– Általánosan mindenképpen jó, ha megelőzés formájában foglalkozunk ezzel a dologgal, meggátolva azt, hogy hosszú távon elfajuljon a helyzet. Amikor a gyerekek kamaszodnak, az életkori sajátosságok miatt mindig is lesznek különböző bakalódások, piszkálódások, ez valószínűleg elkerülhetetlen, de azt meg lehet akadályozni, hogy súlyosbodjon a jelenség. Felmérés szempontjából jelenleg is zajlanak olyan kutatások, amelyek segítenek ezt kiszűrni, de eredmények még nincsenek. Én magam is kíváncsi lesznek, mit lehet majd a statisztikákból leszűrni.
– Az ilyen típusú felméréseknél előfordulhat, hogy a diákok szépíteni próbálnak a valóságon, és nem teljesen őszintén válaszolnak?
– Igen, ezzel a lehetőséggel mi is tisztában vagyunk, ezért próbáljuk csökkenteni ennek az esélyét, amennyire lehet. Ezeket a teszteket anonim módon, név nélkül lehet kitölteni és elsősorban a korosztályt figyelembe véve vonjuk le a következtetéseket. Egyes esetekben a Google Forms használatával, online végezzük el ezeket a felméréseket. Fel is szoktuk rá hívni a figyelmet, hogy nyugodtan lehetnek őszinték, mert nem célunk kideríteni róluk bármit is személyes szinten, csak adatokat gyűjtünk.
