Legutóbbi székelyudvarhelyi látogatása során interjút adott mozgalmunk tagjainak Steigervald Krisztián, szerző, generációs kutató. A találkozó kellemes környezetben, jó hangulatban zajlott, nyitottan fogadta kérdéseinket, szívesen válaszolt.
– Dolgok, tények, amelyek leginkább aggasztanak engem a gyerekekkel kapcsolatban…
– Apaként, ami a leginkább aggaszt, az a jövő, amihez nem tudok megfelelő kapaszkodót adni a gyerekeimnek. Generációs megoldóemberként is folyamatosan azt képviselem, hogy a jövő legfontosabb képessége az önismeretben van. Ha ismeri magát a szülő, stabilitás van benne, akkor a gyerek megtanulja azt, hogy ha semmi másban nem is bízhat a jövőjében, saját magában viszont tud.
(És hogy bármi is történik majd, amiről nem tudunk, vagy nincs elképzelésünk, vagy csak félelmeink vannak, a legnagyobb ajándék, amit most a gyerekeinknek tudunk adni, az a szülői önismeret. Mert az mintaként átmegy a gyerekre, és nagyon hamar elkezd majd a saját önismeretével foglalkozni. Ez a függőségek ellen is segít – és a függőségbe minden beletartozik, a játékfüggőségtől kezdve a pornófüggőségen át, a drog-, az alkoholfüggőség. Ez mindig egyfajta menekülés, egy tünet, nem önmagában kialakuló történet, hanem valami hátsó történetnek az eredménye. Én abban szeretnék hinni, hogy minél több önmagában stabil ember lesz a Földön, és akkor egyre kevésbé lesznek függőségi viszonyok. Kipróbálni ki lehet. A tinédzserkor arról szól, hogy kipróbálnak hülyeségeket a fiatalok, ahogy mi is kipróbáltunk, csak akkor kevesebb volt a veszélyes hülyeség, de akkor is volt. Most ugyanúgy ki fogják próbálni. Egy szülőnek nem az a dolga, hogy megmentse a gyerekét, és helyette élje az életét, hanem hogy támogassa abban, hogy ha majd kipróbálja a hülyeségeket, akkor legyen stabil pontja, ahová visszatérhet!)
– Szerintem az iskolában fölösleges… az elmélyült lexikális tudás átadása. Szükség van arra is, persze, de nem ilyen mélységben.
– Engem az motivál a legjobban, hogy…
- apaként: egy nagyon szoros biztonsági kötődés alakuljon ki a gyerekeim és közöttem.
- szakemberként meg az motivál, és azért járom most már nemcsak az országot, hanem a határon túli részeket is, hogy a megértés kiemelt fontosságára hívjam fel a figyelmet, és ezt minél több emberhez juttassam el.
– A munkásságom legpozitívabb hozadéka az, hogy… érdekes dolgot fogok mondani: hogy közelebb kerültem az apámhoz, miközben ő meghalt két évvel ezelőtt. Annyi mindent kapok a szülői workshopokon, főleg amikor férfiakkal, apákkal dolgozom. Az egész munkám az önismeretről szól, és így a saját önismeretemről is.
-A szülő-gyerek ellentétet fel lehet oldani… megértéssel.
– A kettejük közös kapcsolódási pontja lehet…ugyanezt tudom mondani: kölcsönös megértés.
– Jelenleg ezt a könyvet/könyveket olvasom…Én egyszerre nyolc könyvet olvasok. Egy közülük Bujdosó Andreától Az ellopott gyerekkor.
– Amire sajnálom az időt… az az utazás. Rengeteget utazom, és az nagyon-nagyon sok időt vesz el. Itt Erdélyben plané! És amire nem, azok pedig a gyerekeim! Ugyanakkor a saját apai létem átértelmezésére. Tehát megtalálni a saját apaságomat, szemben mondjuk a transzgenerációs mintákkal.
Néhány kifejtős kérdés:
– A bezzeg a mi időnkben kifejezés mitől lett ilyen utálatos? Ugyanakkor túlságosan gyakori, hiszen mindenki ezt használja. Elkeseredettségből?
Az evolúciónak van egyfajta hozadéka; az evolúció lényege, hogy minden a változásra van felépülve. Azért nem élünk örökké, mert akkor nem lenne változás. Ez úgy alakult ki, hogy minden generáció többet tesz le az asztalra, mint az előző generáció. Ez nem azt jelenti, hogy jobbat, csak többet. A változás mindig veszélyes. Minél idősebb valaki, az agynak – és ez is biológia – egyetlen célja van az időskorban: a biztonság. Hogyha azt veszem észre, hogy változnak körülöttem a dolgok, akkor a biztonságot veszítem el. És ebből jön egy pszichés reakció, egy védekezési reakció, hogy “de hát bezzeg az én időmben nem így volt”. Akkor milyen jó volt, akkor milyen biztonságos volt! Tehát ez nem generációs, ez az evolúciónak a szerves része, amióta világ a világ. Minél gyorsabb a világ, minél több a változás, annál többször mondjuk. És most ebben élünk: egy hiperszenzitív, hipergyors világban. Minden, ami történik, arra azt mondjuk, hogy bezzeg az én időmben lassabb volt, békésebb volt, biztonságosabb volt, jobb volt!
Senki nem szereti ezt a kifejezést, de ahogy a gyerek hallja, ugyanúgy fogja használni 60 év múlva idősként. Amíg ember él a földön, fogjuk használni. Ez megint a megértésről szól. Értsük meg gyerekként, hogy ezt a szüleink ugyanúgy megkapták mintákból, tehát ez benne van a transzgenerációs mintarendszerben, ez védekezési mechanizmus. Értse meg azt, hogy ha ő is 60-70 éves lesz, biológiailag az agya rá fog arra állni, hogy biztonságot keres, és a változó nagyon gyors környezetben félni fog. A félelemben vannak ilyen kimondott mondatok. Ne legyen rá mérges, értse meg. Az idős pedig értse meg, hogy ez a világ rendje: a folyamatos változás.
– Gyakran hangoztatja Ön, hogy semmi “nem jó, nem rossz, csak más”. Ezzel milyen reakciókat szokott kiváltani az emberekből?
Az esetek többségében elgondolkodó reakciót, és egy nagyon pici részben meg dühítőt. Vannak, akik földühödnek: vegyük már észre, hogy rosszabb a világ! Ez nem arról szól, hogy ténylegesen jobb vagy rosszabb! Ugye, ez a címkézésről szól, hogy általában magunkra sokkal inkább azt mondjuk, hogy mi jók voltunk, bezzeg a mi időnkben, a mostani fiatalok meg rosszak. Fontos lenne egy kicsit fölemelkedünk a jelenlegi életünkből, és helikopter-nézőpontból nézzünk rá a társadalomra. Ne címkézzük, csak nézzük, hogy mi történik. Innen jobban meg lehet érteni, hogy miért történtek a változások. Tehát a nem jobb, nem rosszabb, csak más az arról szól, hogy értsük meg megint a megértést, értsük meg, hogy milyen logikai okok miatt kerül oda egy generáció, ahová kerül, és azt, hogy az ő válaszreakciója, az ő működési módja arra a rendszerre rendezkedik be, ami az ő gyerekkorát határozta meg. Hogyha megértjük, hogy ő más válaszreakciót ad, akkor már nem címkézünk, hanem az alapján próbálunk cselekedni. A dühben, az elkeseredésben, a félelemben nincsen cselekvés. Mindig abban van cselekvés, ahol van megértés, és akkor már tudok segíteni. Akkor már értem azt, hogy nem le akarom tolni a torkán, leerőszakolni azt, amit én akarok, hanem megértem, hogyha másképpen működik, és akkor én is másképpen tudok segíteni. A felnőtteknek mindig az a dolga, hogy támogassa, segítse a fiatalokat.
-Miért lett a generációkutatás az ön területe?
Én alapból piackutatással foglalkozom, tehát én már az egyetemen azzal kezdtem el foglalkozni. Közgazdász végzettségem van, majd ifjúságkutatással is elkezdtem foglalkozni az egyetem utolsó évében. Azzal indultam egy tudományos diákköri konferencián, egy versenyen, ahol országos második lettem, és akkor azt gondoltam, hogy ez milyen érdekes. Majd egy piackutató céghez kerültem, és ahogy öregedtem, úgy rájöttem, hogy nem csak ifjúság létezik! Sokkal szélesebb a társadalom. És akkor szépen lassan így bővült, így generációkkal kezdtem foglalkozni. Ehhez kellettek újabb ismeretek: így szociológiát, pszichológiát, gerontológiát tanultam, tehát egy csomó olyan határterületet, vagy társterületet, ami mindehhez köthető. De alapvetően én az önismeretről beszélek, csak egy generációs ruhában. Tulajdonképpen én nem beszélek másról, mint bárki más, aki emberekhez szól, csak az egésznek a máza vagy a ruhája, vagy a hívószava az, hogy generációkon keresztül beszélek az önismeretről. És mivel piackutató hátterem is van, én nagyon sokat kutatok. Így kapcsolódik tehát össze minden.
